Tóth Júlia Éva almáriumában tesz számvetést, és kirámol belőle mindent. Elénk tár csalódást, félelmet, magányt, érzékiséget, gyászt, begyógyult, majd újra felfakadó sebeket meg megannyi örömöt. Olykor álomból kisodródó víziószerű képek, máskor hétköznapi helyzetek költészetté emelve. Sül a hús, a tepsi forró, hullik a krumplihéj, és a költő éles kése nyomán málnak a rétegek lejjebb és lejjebb. Tóth Júlia Éva érteni akarja, mi van a mélyben, mi van legbelül. Próbálja felfeszíteni a rejtett kamrát is, a titkos ajtót, és meglesni, tényleg rejtezik-e ott valami kincs. Mindeközben nem a múltra fókuszál: „fogja a mát”, és elfogadja az eddig szerzett külsérelmi nyomokat, és kitartóan – sőt életigenléssel és humorral – viseli is azokat, mert tudja és hiszi: az életben két személyre keressük a hozzávalókat – „csak ne fájna minden közben ilyen kurvára nagyon…”

„Ez a kötet zuhanás lassított felvételben. Az előbb még vígan szelfiztél a szakadék szélén a szép magyar tájat elcsúfító gyárral, és először fel sem fogtad, hogy hanyattestél. A zuhanás felénél jössz rá, hogy a földet érés jelenthet halált is. Végül földet érsz, és élsz. Az még hagyján, hogy a zuhanás előtt készített képről hiányzik a gyár, na de hogy kerültek rá Reykjavík fényei?”

„A versekbeli másik olyan, mint a kifelé fordított csöndjével is odavonzó pékség hajnali illata. Vágy, remény, képzelet sejteti, ami odabent van, vagy sajnos nincs. A legtöbb vers eme »majdnem« ismétléseiben tart meg, az egymásból táplálkozás átmenetiségében, a sajgó ellehetetlenülésekben meg a szellemes csavarokban. Na, de hogyan ne győzzön minket le végül a lav parád? Azért jó Tóth Julcsit olvasni, mert az elrontott fiúk és a csalódásra edzett lányok végül mégis tovább munkálkodnak önmagukon, és egy új jelenben talán kifőzik, hogyan váljanak egymás otthonává.”