Október eleje van, egy hónapja vagyunk Magyarországon és mint a vándorcigányok, hétről hétre, de van, hogy napról napra máshol alszunk, máshova megyünk, más szatyrokban, táskákban vannak a tiszta és a szennyes bugyik, gatyák, a meleg és a nyári ruha, mert ahogy két éve mikor külföldre költöztem megjósoltam, mostanra Magyarországon is össze-vissza lesz az időjárás, de főleg pokoli forróság lesz. (Most nem megyek bele, hogy többek közt az idei nyaratok az egyik oka, amiért először Svédországba majd Izlandra költöztem, mert most más téma lesz, de rettentő jó elégtétel, hogy milyen igazam volt. :) )
Már indulás előtt, azaz a nyár közepén szorongtam, hogy két hónapra „haza” kell jönni. Eleve nem azért költöztem el, hogy aztán folyton visszajöjjek, mint a bumeráng. Cs. kérdezgette is, hogy mitől tartok, próbáljam már megfogalmazni az aggodalmaim okát. Eleinte nem ment. Csak szorongtam. Hát az is szorong Magyarországtól eleget, aki ott lakik! Aztán ahogy ülepedtek le bennem a dolgok, lassan rájöttem. Tudat alatt attól tartottam, hogy ott ragadunk. Magyarországon. Akármekkora baromság is ez, ezt éreztem, hogy valami történik és nem mehetünk vissza Izlandra, ami mostanra a megdolgozott, kiérdemelt otthont, a biztonságot, a békét, a stabilitást és a belátható jövőképet jelenti a számunkra. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor minek jövünk? És pláne miért két hónapra. Egyfelől évente egyszer illik meglátogatni a családtagjainkat, igényünk is van rá, és bár egyre inkább afelé hajlunk, hogy ők jöjjenek, azért persze évente egyszer kétszer jó kicsit elidőzni a vidéki szülői házakban a megszokott illatok, tárgyak, ölelések és ízek között. Ezt nem lehet kihozatni. Másfelől az is van, hogy a skandináv országokban jellemzően az emberek tömbösítve kérnek szabit, azaz év közben nem ugrálnak, hanem nyaranta elmennek egy vagy két hónapra pihenni. Mi annyira nem ugráltunk és annyira tepertünk egész évben, hogy két hónap szabi is kijutott az év végére. Ezt próbáljuk meg most ősszel okosan feltölteni egyszerre minden kötelezővel, kellemessel és hasznossal. Ilyenkor jellemzően mindent elintézünk és megveszünk, ami nem megoldható és nem kapható Izlandon, például ilyenkor egy kis magyar minimálbérért egy évre bevásárolunk a patikában (Izlandon más az egészség-protokoll és eléggé szegényes a gyógyszer kínálat, a magyarnak meg ugye mindenre van gyógyszere(sic!)), teljeskörű éves fogászati kezelésre megyünk, körbe látogatjuk az országban a rokonokat, barátokat, eközé beszúrjuk nekem az aktuális kötetbemutatót, író-olvasó találkozót vagy Margó Fesztivált vagy dedikálást. Szintén beszúrtunk egy Szardíniai négynapot, amit elneveztünk nyaralásnak és bulit szerveztünk, ahova azok is el tudnak jönni, akikhez már esélyünk sincs ellátogatni.(ez végül elmaradt, mert egy kis Covid közbeszólt.) Kisbabákat szeretgettünk (Egészségesen persze) országszerte, akik frissen születtek a családjainkba, vagy a barátikörbe. Mindeközben mindketten napi szintű izlandi órákat veszünk magántanárnál online, hogy mire visszaérünk, már el tudjunk kvaterkázni az új munkáltatóinkkal, akik épp azért fektették belénk a bizalmukat, mert megígértük nekik, hogy mire visszajövünk a hálidéjből, már stabilabban fogunk vartyogni Izlandiul. Továbbá hiszitek vagy sem én ugyanezen két hónap alatt belekezdtem egy posztgraduális mentálhigiéné egyetemi képzésbe, és javában tolok egy dajka képzést is, aminek szakmai gyakorlata szintén ezen túlzsúfolt két hónapunkba szerveződött bele és amit gyerekkori városom Záhony ovi/bölcsijében fogok teljesíteni, azt is azért ott, mert így akkor össze lehet kötni anyukám szokásos éves meglátogatását a hasznossal. Ezek után csodálkozik bárki is, hogy aggódtam a magyarországi hazaút előtt? Vagy hogy indulás előtt három hétre úgy lebetegedtem, hogy nem bírtam kikelni az ágyból? Meglepő lenne, hogy alig egy hónappal később ugyanígy ágynak estem a két hónapos magyar hajsza felénél? Hát, aki két végén égeti..ne csodálkozzon! Az pedig végképp nem volt bekalkulálva, hogy a fent említett óvodai szakmai gyakorlat előtt a párom és a hozzátartozói mind mind Covidosak lesznek, így végül különválva indulok majd útnak a gyerekkori városomba anyát látogatni és gyakorló dajkaként helytállni.
Sokszor voltam már az életem során extrém terhelés alatt – mondhatni kissé alkati dologgá is vált ez nekem, ahogy az is, hogy – ezeket javarészt teljesen egyedül hoztam le. Most viszont párban küzdünk napról napra azért, hogy az egyébként alapjáraton, minimális efforttal is tök jól működő izlandi életünkből egy anyagilag és szakmailag is kiemelkedő, de leginkább társadalmi értelemben magasabb életszínvonalú sokkal kényelmesebb és még nyugodtabb életet teremtsünk magunknak.
Még egyszer: Izlandon ez bevándorlóként egyetlen stabil munkahellyel és lakhatással is megalapozható, de mi már látjuk mekkora a különbség aközött, hogy csak bevándorló az ember basic vagy leginkább nulla életszínvonallal és milyen az, amikor az ember valahol igazán megveti a lábát. Odatartozik, beszéli a nyelvet, az eredeti szakmájában dolgozik és a lakhatását tényleg otthonnak érzi. Az előbbi ugyanis szállás és viszonylag jól fizető melóhely. Szándékosan írom, hogy melóhely és nem munkahely, és szállás, nem otthon, mert ezek különböznek az igazi otthon érzésétől és nem jelent hivatást. Az átmeneti vagy ideiglenes külföldön tartózkodás nem békesziget és nem valódi nyugodt élet, amibe száz százalékosan odatartozik a bevándorló. Mi egy ideje ennek az ellenkezőjét próbáljuk nagy tudatossággal, szorgalommal megteremteni.
Azt a mindsetet ugyanis, hogy csak bevándorlók vagyunk, akiknek Izland egy átmeneti állomás eltemettük, és helyette eldöntöttük, hogy Izland a végső állomás, ahol otthont és igazi hivatást (nem csak elfogadhatóan fizető munkahelyeket), másod identitást építünk. Állampolgársággal, nyelvtudással, kulturális asszimilálódással, nem feladva persze a magyarságunkat és a magyar identitásunkat!
Elköteleződtünk az ország mellett és nem érjük be már azzal, amivel az elején. Vagy azzal, amivel sok bevándorlótársunk beéri évekre: hogy laknak egy lyukban, mert olcsó, de keresnek magyar szemmel egy jó, ugyanakkor izlandi mércével alacsony vagy átlagos pénzt, bejárnak mindennap keményen melózni valami olyat, aminek semmi köze sincs az eredeti szakmájukhoz, de csak ezt kapták itt a kiköltözéskor nyelvtudás hiányában. Nincs szociális életük, helyi barátaik, nem beszélik a nyelvet, angolul is csak szegényesen, ezek miatt nincsenek tisztában a lehetőségeikkel és a jogaikkal, amik által előrébb tudnának lépni.. viszont cserébe melóznak látástól, mikulásig és a félrerakott pénzecskéikből egyszer majd hazamennek Magyarországra, és kis pátriájukban ők lesznek a fasza gyerekek, akik külföldön megcsinálták a szerencséjüket. Nincs ezzel baj. Pontosan ez voltam én is, mikor kiköltöztem anno Stockholmba, majd ide Izlandra. Ez is nagyon nehéz, ez is teljesítmény, nem lenézendő ez sem, mert ez sem megy mindenkinek, és aki egyszer élt így, ahogy mi is, az tudja, hogy mennyire embert próbáló élet ez. Viszont úgy érezzük, hogy eljött az az idő, amikor mi már nem ezt a tábort szeretnénk erősíteni. Bőven elég volt ebből az elején. Éppen ezért most minden erőfeszítésünket afelé csoportosítjuk, hogy önmagunk lehessünk külföldön is. Mi azok a magyar emberek vagyunk, akik eldöntötték, hogy Izlandon akarnak letelepedni (szól ez azoknak az otthon maradt rokonainknak, akik képtelenek felfogni, hogy nem megyünk haza), Izlandon akarnak saját otthont teremteni, családot alapítani és hosszútávú saját jövőt építeni. Izlandi nyelven a társadalom részévé akarunk válni és angolul is jól beszélve a sok rétű tudásunkkal felvértezve egy megtartó életet tervezünk most már kialakítani magunknak és a leendő gyerekeinknek itt a Vikingek és vulkánok szigetén. Ezzel együtt a gyerekeinket természetesen magyarnak fogjuk nevelni, hiszen semmi sem változik, mindössze annyi történt, hogyha már a saját hazánk cserben hagyott minket, akkor a választott új hazánkkal Izlanddal szemben a legnagyobb tisztelettel próbálunk eljárni. Teljesen beilleszkedni, a helyi nyelvet beszélni, a helyi szabályokat betartva teljes értékű polgárokká válni. Magyarnak fogjuk a gyerekeinket nevelni, egy nehezített pályán, mert az itt születő gyerek automatikusan izlandibb lesz nálunk, és igen, előre rettegünk mi lesz, ha egy összeveszésnél izlandiul pofázik majd vissza nekünk és mi nem fogjuk őt érteni. Az ilyen aggodalmakat is jó előre figyelembe véve erőltetjük a napi két -két órás izlandi magánórákat (illetve majd mesélünk neki sok Benedek Eleket meg Mosó Masát). Rengeteg fáradság, pénz, szorgalom, nyüglődés az egész, de egyelőre kitartunk.
Ez a két hónap pedig a totális, csúcsra járatott őrület. Ha éppen nem vagyok beteg, akkor egyszerre négy kézzel tartom egyben a naptárunkat, hogy mikor hova megyünk, kinél vagy hol alszunk, mit kell elintézni, hol van órám a három hely közül, amiben épp vagyok, mikor van Cs. izlandi órája, mikor kell beadandót írnom, vagy ilyen-olyan vizsgapapírt beadnom, megvettünk-e mindent a patikában, a déemrossmannban, befér-e a bőröndbe vagy venni kell még egyet és akkor öt feladott bőrönddel utazunk vissza…menjünk el még gyorsan fodrászhoz, körmöshöz, kozmetikushoz is, ha már itt vagyunk, és ne felejtsünk el egy vagyonért mindenkinek ajándékot vinni, akiket meglátogatunk, mert persze totál elszámoltuk magunkat induláskor a reykjavíki duty freeben. Van-e repjegy a következő útra, minden szállás ki van-e fizetve, közben a párkapcsolat meg van-e rendesen öntözve, mert bizony, egy ilyen két hónapban még az is történik, hogy az ember lánya a túlélés miatt sokszor férfivá, meg idegesítő ideges hárpiává változik és ez a mellette élő férfit nyilván elkezdi piszkosul zavarni. Akkor ott megint csak problémamegoldás szükségeltetik, akkor megint újabb és újabb terhek jönnek, ott kell reszketni abban a viharban is, miközben még abban állva is azon gondolkozunk, hogy a pesti árvíz miatt törölték két szállásunkat és nekünk maholnap nincs hol aludnunk. Kinek szóljunk? Melyik barátnak, akit nem zavarunk? Szóval csak zuhog és zuhog minden az emberre egyszerre. Pedig mi csak praktikusan akartuk kihasználni a SZABADSÁGnak kapott két hónapot. De persze ilyen a magyar! A lottó ötösén is jószerivel munkát, plusz terheket venne magának!
Végül minden vihar elvonul, az árvíz is apad. Egy időre legalábbis biztosan és mi megint összekapaszkodva találjuk magunkat és újra egymás szemébe nézve, egymást ölelve mondjuk, hogy basszameg ezen is túl vagyunk, ezt is lehoztuk, ezt is megcsináltuk. Tehát valahogy ilyen tempóban és ilyen erőkkel, meg szenvedélyekkel épül fel és alakul az új nyelvtudás, a nagyobb reykjavíki ház, a hosszútávú stabil otthon, a diplomás izlandi munkabér, a hét órás főállás a korábbi tizenkét órás bevándorlós melós fizetésének másfélszereséért. Így alakul, és úgy épül, hogy meg kell baszódni mindennel, állandóan mindennap. Meg úgy, hogy meg kell szégyenülni jó párszor a kulturális és nemzetiségi különbségek és kellemetlenségek miatt, el kell veszíteni többször a szorgalommal, hivatásként kezelt melóhelyeket is, kell egy csomó félreértés és nagy pofon a közepesen jó angol és a nulla izlandi tudás miatt, kellenek váratlan kirúgások, eldurvuló összeveszések, párkapcsolati mélypontok, sok gyász és veszteség is ahhoz, hogy aztán felegyenesedő háttal, fogat összeszorítva, gyakran lázas betegen, sírdogálva, elfáradva, minden tartalék pénzt és utolsó erőforrást beleölve végül szép fokozatosan megtanuljunk egymás hangszerén játszani, izlandiul beszélni, gyorsan két három új szakmát szerezni, megbocsájtani mindenkinek, a szerető társsal még erősebben összekapaszkodni, magunkat és egymást megtartó módon viselkedni. Ez kemény. Mindennap az. De hát biztosan te is tudod..! Tényleg az: kegyetlen, fájdalmas, nehéz és állandó kudarc. Mégis ettől lesz sokkal értékesebb még a Magyarországon töltött idő is. Annak a felismerésétől, hogy mi mindenre vagyunk képesek nagyon rövid idő alatt, ha összekapaszkodunk és mindent beleadunk. Hogy az itthoniak szeretete töltést ad nekünk a négyezer km-el arrébb lévő otthonra, amit a következő látogatásig magunkkal vihetünk. Hogy ennek a kölcsönössége az itthoniaknak is erő, remény a folyamatosan elsorvadó Magyarországon. A mi erőfeszítéseink pedig nekik is bátorítás, nekünk meg a lényük a szeretetük a tartóoszlop.
A nap végén azért minden ilyen Magyarországra utazáskor nyugtázzuk, hogy nagyon jól döntöttünk, hogy elköltöztünk, és legfőképp azért, mert ezek a terhelt időszakok, amik valaminek az érdekében terheltek az új választott hazánkban szemmel láthatóan, hamarosan kifizetődnek. Előbb utóbb megbecsülést, nyugalmat, biztonságot, tervezhető jövőt hoznak nekünk. Itthon Magyarországon meg pont ugyanezek, a becsületes és komoly erőfeszítések még utóbb is csak félelmet, bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot hoztak. Ezért most felhajtom a következő bögre Coldrexem, megszeretgetem a Férfim, ezt a legjobb harcostársat, az embert, aki a külföldre költözésem legnagyobb és legértékesebb ajándéka, akivel közösen máris hegyeket mozgattunk el, és megírom az izlandi házim meg az egyetemi beadandóimat. Sírdogálok egy kicsit egyszerre örömömben és kínomban, és hálát adok mindenért, ami körülvesz engem Magyarországtól Izlandig.
A cikk borítóképét fotózta: Kováts Zsófia
Október eleje van, egy hónapja vagyunk Magyarországon és mint a vándorcigányok, hétről hétre, de van, hogy napról napra máshol alszunk, máshova megyünk, más szatyrokban, táskákban vannak a tiszta és a szennyes bugyik, gatyák, a meleg és a nyári ruha, mert ahogy két éve mikor külföldre költöztem megjósoltam, mostanra Magyarországon is össze-vissza lesz az időjárás, de főleg pokoli forróság lesz. (Most nem megyek bele, hogy többek közt az idei nyaratok az egyik oka, amiért először Svédországba majd Izlandra költöztem, mert most más téma lesz, de rettentő jó elégtétel, hogy milyen igazam volt. :) )
Már indulás előtt, azaz a nyár közepén szorongtam, hogy két hónapra „haza” kell jönni. Eleve nem azért költöztem el, hogy aztán folyton visszajöjjek, mint a bumeráng. Cs. kérdezgette is, hogy mitől tartok, próbáljam már megfogalmazni az aggodalmaim okát. Eleinte nem ment. Csak szorongtam. Hát az is szorong Magyarországtól eleget, aki ott lakik! Aztán ahogy ülepedtek le bennem a dolgok, lassan rájöttem. Tudat alatt attól tartottam, hogy ott ragadunk. Magyarországon. Akármekkora baromság is ez, ezt éreztem, hogy valami történik és nem mehetünk vissza Izlandra, ami mostanra a megdolgozott, kiérdemelt otthont, a biztonságot, a békét, a stabilitást és a belátható jövőképet jelenti a számunkra. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor minek jövünk? És pláne miért két hónapra. Egyfelől évente egyszer illik meglátogatni a családtagjainkat, igényünk is van rá, és bár egyre inkább afelé hajlunk, hogy ők jöjjenek, azért persze évente egyszer kétszer jó kicsit elidőzni a vidéki szülői házakban a megszokott illatok, tárgyak, ölelések és ízek között. Ezt nem lehet kihozatni. Másfelől az is van, hogy a skandináv országokban jellemzően az emberek tömbösítve kérnek szabit, azaz év közben nem ugrálnak, hanem nyaranta elmennek egy vagy két hónapra pihenni. Mi annyira nem ugráltunk és annyira tepertünk egész évben, hogy két hónap szabi is kijutott az év végére. Ezt próbáljuk meg most ősszel okosan feltölteni egyszerre minden kötelezővel, kellemessel és hasznossal. Ilyenkor jellemzően mindent elintézünk és megveszünk, ami nem megoldható és nem kapható Izlandon, például ilyenkor egy kis magyar minimálbérért egy évre bevásárolunk a patikában (Izlandon más az egészség-protokoll és eléggé szegényes a gyógyszer kínálat, a magyarnak meg ugye mindenre van gyógyszere(sic!)), teljeskörű éves fogászati kezelésre megyünk, körbe látogatjuk az országban a rokonokat, barátokat, eközé beszúrjuk nekem az aktuális kötetbemutatót, író-olvasó találkozót vagy Margó Fesztivált vagy dedikálást. Szintén beszúrtunk egy Szardíniai négynapot, amit elneveztünk nyaralásnak és bulit szerveztünk, ahova azok is el tudnak jönni, akikhez már esélyünk sincs ellátogatni.(ez végül elmaradt, mert egy kis Covid közbeszólt.) Kisbabákat szeretgettünk (Egészségesen persze) országszerte, akik frissen születtek a családjainkba, vagy a barátikörbe. Mindeközben mindketten napi szintű izlandi órákat veszünk magántanárnál online, hogy mire visszaérünk, már el tudjunk kvaterkázni az új munkáltatóinkkal, akik épp azért fektették belénk a bizalmukat, mert megígértük nekik, hogy mire visszajövünk a hálidéjből, már stabilabban fogunk vartyogni Izlandiul. Továbbá hiszitek vagy sem én ugyanezen két hónap alatt belekezdtem egy posztgraduális mentálhigiéné egyetemi képzésbe, és javában tolok egy dajka képzést is, aminek szakmai gyakorlata szintén ezen túlzsúfolt két hónapunkba szerveződött bele és amit gyerekkori városom Záhony ovi/bölcsijében fogok teljesíteni, azt is azért ott, mert így akkor össze lehet kötni anyukám szokásos éves meglátogatását a hasznossal. Ezek után csodálkozik bárki is, hogy aggódtam a magyarországi hazaút előtt? Vagy hogy indulás előtt három hétre úgy lebetegedtem, hogy nem bírtam kikelni az ágyból? Meglepő lenne, hogy alig egy hónappal később ugyanígy ágynak estem a két hónapos magyar hajsza felénél? Hát, aki két végén égeti..ne csodálkozzon! Az pedig végképp nem volt bekalkulálva, hogy a fent említett óvodai szakmai gyakorlat előtt a párom és a hozzátartozói mind mind Covidosak lesznek, így végül különválva indulok majd útnak a gyerekkori városomba anyát látogatni és gyakorló dajkaként helytállni.
Sokszor voltam már az életem során extrém terhelés alatt – mondhatni kissé alkati dologgá is vált ez nekem, ahogy az is, hogy – ezeket javarészt teljesen egyedül hoztam le. Most viszont párban küzdünk napról napra azért, hogy az egyébként alapjáraton, minimális efforttal is tök jól működő izlandi életünkből egy anyagilag és szakmailag is kiemelkedő, de leginkább társadalmi értelemben magasabb életszínvonalú sokkal kényelmesebb és még nyugodtabb életet teremtsünk magunknak.
Még egyszer: Izlandon ez bevándorlóként egyetlen stabil munkahellyel és lakhatással is megalapozható, de mi már látjuk mekkora a különbség aközött, hogy csak bevándorló az ember basic vagy leginkább nulla életszínvonallal és milyen az, amikor az ember valahol igazán megveti a lábát. Odatartozik, beszéli a nyelvet, az eredeti szakmájában dolgozik és a lakhatását tényleg otthonnak érzi. Az előbbi ugyanis szállás és viszonylag jól fizető melóhely. Szándékosan írom, hogy melóhely és nem munkahely, és szállás, nem otthon, mert ezek különböznek az igazi otthon érzésétől és nem jelent hivatást. Az átmeneti vagy ideiglenes külföldön tartózkodás nem békesziget és nem valódi nyugodt élet, amibe száz százalékosan odatartozik a bevándorló. Mi egy ideje ennek az ellenkezőjét próbáljuk nagy tudatossággal, szorgalommal megteremteni.
Azt a mindsetet ugyanis, hogy csak bevándorlók vagyunk, akiknek Izland egy átmeneti állomás eltemettük, és helyette eldöntöttük, hogy Izland a végső állomás, ahol otthont és igazi hivatást (nem csak elfogadhatóan fizető munkahelyeket), másod identitást építünk. Állampolgársággal, nyelvtudással, kulturális asszimilálódással, nem feladva persze a magyarságunkat és a magyar identitásunkat!
Elköteleződtünk az ország mellett és nem érjük be már azzal, amivel az elején. Vagy azzal, amivel sok bevándorlótársunk beéri évekre: hogy laknak egy lyukban, mert olcsó, de keresnek magyar szemmel egy jó, ugyanakkor izlandi mércével alacsony vagy átlagos pénzt, bejárnak mindennap keményen melózni valami olyat, aminek semmi köze sincs az eredeti szakmájukhoz, de csak ezt kapták itt a kiköltözéskor nyelvtudás hiányában. Nincs szociális életük, helyi barátaik, nem beszélik a nyelvet, angolul is csak szegényesen, ezek miatt nincsenek tisztában a lehetőségeikkel és a jogaikkal, amik által előrébb tudnának lépni.. viszont cserébe melóznak látástól, mikulásig és a félrerakott pénzecskéikből egyszer majd hazamennek Magyarországra, és kis pátriájukban ők lesznek a fasza gyerekek, akik külföldön megcsinálták a szerencséjüket. Nincs ezzel baj. Pontosan ez voltam én is, mikor kiköltöztem anno Stockholmba, majd ide Izlandra. Ez is nagyon nehéz, ez is teljesítmény, nem lenézendő ez sem, mert ez sem megy mindenkinek, és aki egyszer élt így, ahogy mi is, az tudja, hogy mennyire embert próbáló élet ez. Viszont úgy érezzük, hogy eljött az az idő, amikor mi már nem ezt a tábort szeretnénk erősíteni. Bőven elég volt ebből az elején. Éppen ezért most minden erőfeszítésünket afelé csoportosítjuk, hogy önmagunk lehessünk külföldön is. Mi azok a magyar emberek vagyunk, akik eldöntötték, hogy Izlandon akarnak letelepedni (szól ez azoknak az otthon maradt rokonainknak, akik képtelenek felfogni, hogy nem megyünk haza), Izlandon akarnak saját otthont teremteni, családot alapítani és hosszútávú saját jövőt építeni. Izlandi nyelven a társadalom részévé akarunk válni és angolul is jól beszélve a sok rétű tudásunkkal felvértezve egy megtartó életet tervezünk most már kialakítani magunknak és a leendő gyerekeinknek itt a Vikingek és vulkánok szigetén. Ezzel együtt a gyerekeinket természetesen magyarnak fogjuk nevelni, hiszen semmi sem változik, mindössze annyi történt, hogyha már a saját hazánk cserben hagyott minket, akkor a választott új hazánkkal Izlanddal szemben a legnagyobb tisztelettel próbálunk eljárni. Teljesen beilleszkedni, a helyi nyelvet beszélni, a helyi szabályokat betartva teljes értékű polgárokká válni. Magyarnak fogjuk a gyerekeinket nevelni, egy nehezített pályán, mert az itt születő gyerek automatikusan izlandibb lesz nálunk, és igen, előre rettegünk mi lesz, ha egy összeveszésnél izlandiul pofázik majd vissza nekünk és mi nem fogjuk őt érteni. Az ilyen aggodalmakat is jó előre figyelembe véve erőltetjük a napi két -két órás izlandi magánórákat (illetve majd mesélünk neki sok Benedek Eleket meg Mosó Masát). Rengeteg fáradság, pénz, szorgalom, nyüglődés az egész, de egyelőre kitartunk.
Ez a két hónap pedig a totális, csúcsra járatott őrület. Ha éppen nem vagyok beteg, akkor egyszerre négy kézzel tartom egyben a naptárunkat, hogy mikor hova megyünk, kinél vagy hol alszunk, mit kell elintézni, hol van órám a három hely közül, amiben épp vagyok, mikor van Cs. izlandi órája, mikor kell beadandót írnom, vagy ilyen-olyan vizsgapapírt beadnom, megvettünk-e mindent a patikában, a déemrossmannban, befér-e a bőröndbe vagy venni kell még egyet és akkor öt feladott bőrönddel utazunk vissza…menjünk el még gyorsan fodrászhoz, körmöshöz, kozmetikushoz is, ha már itt vagyunk, és ne felejtsünk el egy vagyonért mindenkinek ajándékot vinni, akiket meglátogatunk, mert persze totál elszámoltuk magunkat induláskor a reykjavíki duty freeben. Van-e repjegy a következő útra, minden szállás ki van-e fizetve, közben a párkapcsolat meg van-e rendesen öntözve, mert bizony, egy ilyen két hónapban még az is történik, hogy az ember lánya a túlélés miatt sokszor férfivá, meg idegesítő ideges hárpiává változik és ez a mellette élő férfit nyilván elkezdi piszkosul zavarni. Akkor ott megint csak problémamegoldás szükségeltetik, akkor megint újabb és újabb terhek jönnek, ott kell reszketni abban a viharban is, miközben még abban állva is azon gondolkozunk, hogy a pesti árvíz miatt törölték két szállásunkat és nekünk maholnap nincs hol aludnunk. Kinek szóljunk? Melyik barátnak, akit nem zavarunk? Szóval csak zuhog és zuhog minden az emberre egyszerre. Pedig mi csak praktikusan akartuk kihasználni a SZABADSÁGnak kapott két hónapot. De persze ilyen a magyar! A lottó ötösén is jószerivel munkát, plusz terheket venne magának!
Végül minden vihar elvonul, az árvíz is apad. Egy időre legalábbis biztosan és mi megint összekapaszkodva találjuk magunkat és újra egymás szemébe nézve, egymást ölelve mondjuk, hogy basszameg ezen is túl vagyunk, ezt is lehoztuk, ezt is megcsináltuk. Tehát valahogy ilyen tempóban és ilyen erőkkel, meg szenvedélyekkel épül fel és alakul az új nyelvtudás, a nagyobb reykjavíki ház, a hosszútávú stabil otthon, a diplomás izlandi munkabér, a hét órás főállás a korábbi tizenkét órás bevándorlós melós fizetésének másfélszereséért. Így alakul, és úgy épül, hogy meg kell baszódni mindennel, állandóan mindennap. Meg úgy, hogy meg kell szégyenülni jó párszor a kulturális és nemzetiségi különbségek és kellemetlenségek miatt, el kell veszíteni többször a szorgalommal, hivatásként kezelt melóhelyeket is, kell egy csomó félreértés és nagy pofon a közepesen jó angol és a nulla izlandi tudás miatt, kellenek váratlan kirúgások, eldurvuló összeveszések, párkapcsolati mélypontok, sok gyász és veszteség is ahhoz, hogy aztán felegyenesedő háttal, fogat összeszorítva, gyakran lázas betegen, sírdogálva, elfáradva, minden tartalék pénzt és utolsó erőforrást beleölve végül szép fokozatosan megtanuljunk egymás hangszerén játszani, izlandiul beszélni, gyorsan két három új szakmát szerezni, megbocsájtani mindenkinek, a szerető társsal még erősebben összekapaszkodni, magunkat és egymást megtartó módon viselkedni. Ez kemény. Mindennap az. De hát biztosan te is tudod..! Tényleg az: kegyetlen, fájdalmas, nehéz és állandó kudarc. Mégis ettől lesz sokkal értékesebb még a Magyarországon töltött idő is. Annak a felismerésétől, hogy mi mindenre vagyunk képesek nagyon rövid idő alatt, ha összekapaszkodunk és mindent beleadunk. Hogy az itthoniak szeretete töltést ad nekünk a négyezer km-el arrébb lévő otthonra, amit a következő látogatásig magunkkal vihetünk. Hogy ennek a kölcsönössége az itthoniaknak is erő, remény a folyamatosan elsorvadó Magyarországon. A mi erőfeszítéseink pedig nekik is bátorítás, nekünk meg a lényük a szeretetük a tartóoszlop.
A nap végén azért minden ilyen Magyarországra utazáskor nyugtázzuk, hogy nagyon jól döntöttünk, hogy elköltöztünk, és legfőképp azért, mert ezek a terhelt időszakok, amik valaminek az érdekében terheltek az új választott hazánkban szemmel láthatóan, hamarosan kifizetődnek. Előbb utóbb megbecsülést, nyugalmat, biztonságot, tervezhető jövőt hoznak nekünk. Itthon Magyarországon meg pont ugyanezek, a becsületes és komoly erőfeszítések még utóbb is csak félelmet, bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot hoztak. Ezért most felhajtom a következő bögre Coldrexem, megszeretgetem a Férfim, ezt a legjobb harcostársat, az embert, aki a külföldre költözésem legnagyobb és legértékesebb ajándéka, akivel közösen máris hegyeket mozgattunk el, és megírom az izlandi házim meg az egyetemi beadandóimat. Sírdogálok egy kicsit egyszerre örömömben és kínomban, és hálát adok mindenért, ami körülvesz engem Magyarországtól Izlandig.
A cikk borítóképét fotózta: Kováts Zsófia