recenzió Szimler Bálint Fekete Pont című filmjéről
(Spoiler alert!)
Szeptember 19-én mutatták be Szimler Bálint Fekete pont című filmjét, ami a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon – szerintem teljes joggal – három díjat is kiérdemelt. A film hangulatában és stílusában ugyanaz a kortárs magyar közérzeti alkotás, aminek unikális formanyelvét az utóbbi években például Reisz Gábor filmjeiben már megismerhettünk, és amik nagyon erősen lesznek minden képkockájukkal, rejtett és direkt üzeneteikkel azonnal mindannyiónkké, mivel pontos és hiteles tükre annak a társadalmi kórképnek, amiben sok-sok évtizede (de a rendszerváltás óta töretlenül) nyűglődik a többség, aki Magyarországon él. Igaz, korábban már Hajdú Szabolcs Fehér Tenyér című filmjében találkozhattunk a magyar iskolarendszer fájdalmasan igaz – és sajnos úgy fest örökérvényű – problémáival és melankóliájával, a Szimler-Reisz generáció hihetelen arányérzékkel képes újra és újra a tényleges magyar valóságunkat kortörténeti jelentőségű filmművészeti alkotásokká nemesíteni.
A film főszereplője Palkó (Paul Mátis), aki korábban Berlinben élő – odaszületett – magyar gyerekként, a szülei hazaköltözése okán bekerül egy kerületi iskola 5/c osztályába, ahol próbál beilleszkedni a magyar iskolarendszerbe és egyúttal a külföldön szocializálódott kisgyerek szemével a nagyon furcsán zárt magyar társadalomba és valóságba is, ahol teljesen értelmetlen szabályok sorával szembesül. A film egyik erőssége, hogy ezek a magyar ember számára triviális és évtizedes iskolai szabályok most olyan megvilágításban mutatkoznak meg, hogy értelmetlenségükre mi is ugyanolyan kívülről tudunk ránézni, mint Palkó és bár mi magunk gyerekként ugyanennyire sok mindent értelmetlennek tartottunk ezekből, most felnőtt fejjel is láthatjuk, hogy egyrészt ezek felnőttként is értelmetlenek, másrészt ilyen értelmetlen és felesleges szabályok sokasága determinál hihetetlen erővel egészen a kicsitől (iskola) a nagyig (társadalmi morál, politikai berendezkedés) egy látszat rendszert, amiben maguk a szabályalkotók is pontosan érzik, tudják, hogy mennyire értelmetlenek ezek, mégis elvárják és betartatják, mert ahogy a filmben a tesi tanár is elmondja, „valahol meg kell húzni egy határt”. Önmagukban ezek a teljesen értelmetlen szabályok, amik semmit sem adnak hozzá szocializációsan egy ember életéhez, és amit nem tud maga mögött hagyni a magyar társadalom egyetlen szintéren sem, (Pl, milyen színű pólóban sportolunk, melyik ajtón megyünk ki és be egy épületben, padban ülünk-e amikor tanulunk vagy a földön..stb) szintén a kommunizmusból, szocializmusból maradt szokásaink, örökségünk. A fölösleges dolgok pontos betartatása. Tele van a film ugyanis ezen felesleges szabályok konkrét megmutatásával, ahol még az egyszerű portás bácsi, és tornatanár (Kovács Dadan Ákos) vagy a tankerületi megbízott (Nemes Anna) is a saját hatalmának, tekintélyének munkaköre által vélt vagy elvárt szabályainak betartatásán görcsöl. Ebben a miliőben próbál a fiatal pályakezdő tanítónő Juci néni (Mészöly Anna) korszerű és gyerekbarát eszközökkel, empátiával, valódi hivatástudattal és partneri odafordulással tanítani és nevelni, sejthető mekkora sikerrel… A színésznő ezért a szerepért a legjobb színész díját érdemelte ki Locarnoban.
Nagyon szép ívben látjuk a film végéig, hogyan szakad be a tanítónő elhivatottsága a rengeteg faltól, amibe nap mint nap ütközik és jó a párhuzam, amiben a főszereplő Palkó nyitottságát, őszinte gyermeki odafordulását, ösztönös beilleszkedési kísérleteit és saját gyerekkorának természetes megéléseit követik teljesen indokolatlan pofonok és értelmetlen szabályok, amit egy gyerek ösztönösen nem akar betartani, ha annak tényleg semmi értelme sincs. Ezek a falak és pofonok, amibe Juci néni és Palkó egymással párhuzamosan és egymással szoros összeköttetésben beleszalad egy olyan közegben történnek, ahol az idősebb pedagógusok, a régebbi idők szokásait követik a mindennapok politikai nyomásgyakorlása alatt, valamint a régi beidegződések és az össznemzeti szorongás folyamatos kötelékében. Ebben próbálnak ők is a maguk módján ugyanolyan elhivatottan nevelni, mint Juci néni, de más generáció tagjaiként, egy nehezített terepen saját magukkal szemben is rendre meghasonlanak. A film a legkevesebb szereppel rendelkező pedagógus karaktereket is nagyon tipikusan és jól ábrázolja. Egy külföldi néző számára is világosan megmutatva, hogy mivel küzdenek a magyar pedagógusok és hogy egyen egyenként mit képviselnek, és milyen felfoghatatlan problémákkal és pofonokkal kell szembesülniük minden egyes nap Magyarországon. Ilyen például a Kornél bácsit játszó Ferenczi Gábor (aki egyébként maga is filmrendező, forgatókönyvíró), akinek pillanatnyi emberséges és szenzitív odafordulásából egyetlen iskolai órán azonnal megtudja a néző, hogy idősödő fejjel is még mennyire elhivatott jó pedagógus, akinek mindene a tanítás és a gyerekek. Ettől az egy jelenetnyi pillanattól válik igazán dermesztő pillanattá egy a tanáriban átnyújtott tankerületi levél, amiből kiderül, hogy ez a tanár végül a hatalom egyetlen tollvonása által és az előbb említett értelmetlen és érthetetlen szabályok okán egyszer csak már nem lesz többé gyakorló pedagógus.
A filmben folyamatosan fenntartott az a feszültség, aminek sírva vigadva issza a levét a mai teljes pedagógus társadalom, a szülők, de leginkább a gyerekek. Még az üvegen szabadulni próbáló darázs, vagy az iskolaudvarra újra és újra beszökő kóbormacska metaforája is azt a nyomasztást erősíti, hogy hiába jó emberek alkotnak egy közösséget, ha a felesleges hatalmi körök és értelmetlen szabályok uralnak mindent. Külön említést igényel a casting, mivel a film tele van nem színész karakterekkel, akik elképesztően hitelesen formálják meg a rájuk osztott szerepeiket. Ilyen az előbb említett Ferenczi Gábor, Lőkös Ildikó dramaturg és egyetemi tanár, magyar közéleti értelmiségi, aki szuper eredeti módon hozza a mai ötven pluszos tanárnénik archetípusát (ő maga is pedagógus eredetileg, aki sokáig magyart tanított, így volt honnan merítenie a szerephez), vagy Szőcs Petra költő, filmrendező egyetemi tanár, vagy Kovács Ákos Dadan, aki eredetileg zenei menedzser, de a filmben szigorú testnevelőt játszik. Egy pillanatra pedig Reisz Gábor is feltűnik tűzoltóként a filmben, illetve számos magyar értelmiséginek jutott még szuper mellékszerep. A film további erőssége, hogy úgy beszél a magyar iskolarendszer és ezzel a magyar mindennapok általánossá vált nyomorúságairól, problémáiról, hogy a nézőből önkéntelenül is kiszakad sokszor a nevetés, amit a hétköznapokban igyekszünk tompítani, miközben a túltolt ingerek és egyre hajmeresztőbb hírek, közéleti események szürrealitásából bőven fakad sokrétű humor. Ugyanakkor érthető okokból a magyarok a mindennapokban ezeken a dolgokon már nem tudnak nevetni, ehelyett inkább egyfajta komolykodó túlélésre, saját érdek-érvényesítésre, saját státusz bebiztosítására fókuszálnak. Mindezekhez is jó tükröt tart a film nekünk, utóbbihoz például egy arculcsapóan hiteles szülőiértekezlet képében.
A film száztizenkilencpercében nem enged el minket. Akkor sem, amikor egy léggyel keresünk utat egy ablakkeretben, vagy unatkozunk egy tányérban, mert értjük miért látjuk a legyet, értjük és érezzük a zsigereinkben minden megmutatott arcát a rajtunk ragadt fizikai és morális múltnak, vagy a gyerek unalomnak, illetve a felnőttek és velük együtt a társadalom kollektív nyűglődésének és dilemmáinak, a hozzánk össznemzetileg és szinte hungarikumként tartozó keserédes humornak, reménytelen és nehéz, ugyanakkor nagyon sajátunknak érzett jövőképnek. És bár sokat nevetünk, mosolygunk a jól ismert és tipikus dolgainkon, ugyanennyiszer szégyelljük is magunkat kollektíven ezekért és mind arra vágyunk, hogy ezen az érán, ezeken a problémákon egyszer tényleg túl legyünk, és önfeledten nevethessünk, ne összeszorult mellkassal távozzunk a moziból a Fekete pont megnézése után.
A film végén pedig nem csak a gesztenyefának fáj a láncfűrész, de nekünk nézőknek is az a tény, hogy azért nehéz a mellkas a moziból kifelé menet, mert Magyarországon tényleg az a valóság, hogy hamarabb jön ki egy négy fős brigád kivágni egy iskolai fát, amire egy gyerek felmászott, mint egy ablakos, hogy megcsinálja az udvarra zuhant harmincéves ablakkeretet.
Tóth Júlia Éva
Fotók: MOZINET
recenzió Szimler Bálint Fekete Pont című filmjéről
(Spoiler alert!)
Szeptember 19-én mutatták be Szimler Bálint Fekete pont című filmjét, ami a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon – szerintem teljes joggal – három díjat is kiérdemelt. A film hangulatában és stílusában ugyanaz a kortárs magyar közérzeti alkotás, aminek unikális formanyelvét az utóbbi években például Reisz Gábor filmjeiben már megismerhettünk, és amik nagyon erősen lesznek minden képkockájukkal, rejtett és direkt üzeneteikkel azonnal mindannyiónkké, mivel pontos és hiteles tükre annak a társadalmi kórképnek, amiben sok-sok évtizede (de a rendszerváltás óta töretlenül) nyűglődik a többség, aki Magyarországon él. Igaz, korábban már Hajdú Szabolcs Fehér Tenyér című filmjében találkozhattunk a magyar iskolarendszer fájdalmasan igaz – és sajnos úgy fest örökérvényű – problémáival és melankóliájával, a Szimler-Reisz generáció hihetelen arányérzékkel képes újra és újra a tényleges magyar valóságunkat kortörténeti jelentőségű filmművészeti alkotásokká nemesíteni.
A film főszereplője Palkó (Paul Mátis), aki korábban Berlinben élő – odaszületett – magyar gyerekként, a szülei hazaköltözése okán bekerül egy kerületi iskola 5/c osztályába, ahol próbál beilleszkedni a magyar iskolarendszerbe és egyúttal a külföldön szocializálódott kisgyerek szemével a nagyon furcsán zárt magyar társadalomba és valóságba is, ahol teljesen értelmetlen szabályok sorával szembesül. A film egyik erőssége, hogy ezek a magyar ember számára triviális és évtizedes iskolai szabályok most olyan megvilágításban mutatkoznak meg, hogy értelmetlenségükre mi is ugyanolyan kívülről tudunk ránézni, mint Palkó és bár mi magunk gyerekként ugyanennyire sok mindent értelmetlennek tartottunk ezekből, most felnőtt fejjel is láthatjuk, hogy egyrészt ezek felnőttként is értelmetlenek, másrészt ilyen értelmetlen és felesleges szabályok sokasága determinál hihetetlen erővel egészen a kicsitől (iskola) a nagyig (társadalmi morál, politikai berendezkedés) egy látszat rendszert, amiben maguk a szabályalkotók is pontosan érzik, tudják, hogy mennyire értelmetlenek ezek, mégis elvárják és betartatják, mert ahogy a filmben a tesi tanár is elmondja, „valahol meg kell húzni egy határt”. Önmagukban ezek a teljesen értelmetlen szabályok, amik semmit sem adnak hozzá szocializációsan egy ember életéhez, és amit nem tud maga mögött hagyni a magyar társadalom egyetlen szintéren sem, (Pl, milyen színű pólóban sportolunk, melyik ajtón megyünk ki és be egy épületben, padban ülünk-e amikor tanulunk vagy a földön..stb) szintén a kommunizmusból, szocializmusból maradt szokásaink, örökségünk. A fölösleges dolgok pontos betartatása. Tele van a film ugyanis ezen felesleges szabályok konkrét megmutatásával, ahol még az egyszerű portás bácsi, és tornatanár (Kovács Dadan Ákos) vagy a tankerületi megbízott (Nemes Anna) is a saját hatalmának, tekintélyének munkaköre által vélt vagy elvárt szabályainak betartatásán görcsöl. Ebben a miliőben próbál a fiatal pályakezdő tanítónő Juci néni (Mészöly Anna) korszerű és gyerekbarát eszközökkel, empátiával, valódi hivatástudattal és partneri odafordulással tanítani és nevelni, sejthető mekkora sikerrel… A színésznő ezért a szerepért a legjobb színész díját érdemelte ki Locarnoban.
Nagyon szép ívben látjuk a film végéig, hogyan szakad be a tanítónő elhivatottsága a rengeteg faltól, amibe nap mint nap ütközik és jó a párhuzam, amiben a főszereplő Palkó nyitottságát, őszinte gyermeki odafordulását, ösztönös beilleszkedési kísérleteit és saját gyerekkorának természetes megéléseit követik teljesen indokolatlan pofonok és értelmetlen szabályok, amit egy gyerek ösztönösen nem akar betartani, ha annak tényleg semmi értelme sincs. Ezek a falak és pofonok, amibe Juci néni és Palkó egymással párhuzamosan és egymással szoros összeköttetésben beleszalad egy olyan közegben történnek, ahol az idősebb pedagógusok, a régebbi idők szokásait követik a mindennapok politikai nyomásgyakorlása alatt, valamint a régi beidegződések és az össznemzeti szorongás folyamatos kötelékében. Ebben próbálnak ők is a maguk módján ugyanolyan elhivatottan nevelni, mint Juci néni, de más generáció tagjaiként, egy nehezített terepen saját magukkal szemben is rendre meghasonlanak. A film a legkevesebb szereppel rendelkező pedagógus karaktereket is nagyon tipikusan és jól ábrázolja. Egy külföldi néző számára is világosan megmutatva, hogy mivel küzdenek a magyar pedagógusok és hogy egyen egyenként mit képviselnek, és milyen felfoghatatlan problémákkal és pofonokkal kell szembesülniük minden egyes nap Magyarországon. Ilyen például a Kornél bácsit játszó Ferenczi Gábor (aki egyébként maga is filmrendező, forgatókönyvíró), akinek pillanatnyi emberséges és szenzitív odafordulásából egyetlen iskolai órán azonnal megtudja a néző, hogy idősödő fejjel is még mennyire elhivatott jó pedagógus, akinek mindene a tanítás és a gyerekek. Ettől az egy jelenetnyi pillanattól válik igazán dermesztő pillanattá egy a tanáriban átnyújtott tankerületi levél, amiből kiderül, hogy ez a tanár végül a hatalom egyetlen tollvonása által és az előbb említett értelmetlen és érthetetlen szabályok okán egyszer csak már nem lesz többé gyakorló pedagógus.
A filmben folyamatosan fenntartott az a feszültség, aminek sírva vigadva issza a levét a mai teljes pedagógus társadalom, a szülők, de leginkább a gyerekek. Még az üvegen szabadulni próbáló darázs, vagy az iskolaudvarra újra és újra beszökő kóbormacska metaforája is azt a nyomasztást erősíti, hogy hiába jó emberek alkotnak egy közösséget, ha a felesleges hatalmi körök és értelmetlen szabályok uralnak mindent. Külön említést igényel a casting, mivel a film tele van nem színész karakterekkel, akik elképesztően hitelesen formálják meg a rájuk osztott szerepeiket. Ilyen az előbb említett Ferenczi Gábor, Lőkös Ildikó dramaturg és egyetemi tanár, magyar közéleti értelmiségi, aki szuper eredeti módon hozza a mai ötven pluszos tanárnénik archetípusát (ő maga is pedagógus eredetileg, aki sokáig magyart tanított, így volt honnan merítenie a szerephez), vagy Szőcs Petra költő, filmrendező egyetemi tanár, vagy Kovács Ákos Dadan, aki eredetileg zenei menedzser, de a filmben szigorú testnevelőt játszik. Egy pillanatra pedig Reisz Gábor is feltűnik tűzoltóként a filmben, illetve számos magyar értelmiséginek jutott még szuper mellékszerep. A film további erőssége, hogy úgy beszél a magyar iskolarendszer és ezzel a magyar mindennapok általánossá vált nyomorúságairól, problémáiról, hogy a nézőből önkéntelenül is kiszakad sokszor a nevetés, amit a hétköznapokban igyekszünk tompítani, miközben a túltolt ingerek és egyre hajmeresztőbb hírek, közéleti események szürrealitásából bőven fakad sokrétű humor. Ugyanakkor érthető okokból a magyarok a mindennapokban ezeken a dolgokon már nem tudnak nevetni, ehelyett inkább egyfajta komolykodó túlélésre, saját érdek-érvényesítésre, saját státusz bebiztosítására fókuszálnak. Mindezekhez is jó tükröt tart a film nekünk, utóbbihoz például egy arculcsapóan hiteles szülőiértekezlet képében.
A film száztizenkilencpercében nem enged el minket. Akkor sem, amikor egy léggyel keresünk utat egy ablakkeretben, vagy unatkozunk egy tányérban, mert értjük miért látjuk a legyet, értjük és érezzük a zsigereinkben minden megmutatott arcát a rajtunk ragadt fizikai és morális múltnak, vagy a gyerek unalomnak, illetve a felnőttek és velük együtt a társadalom kollektív nyűglődésének és dilemmáinak, a hozzánk össznemzetileg és szinte hungarikumként tartozó keserédes humornak, reménytelen és nehéz, ugyanakkor nagyon sajátunknak érzett jövőképnek. És bár sokat nevetünk, mosolygunk a jól ismert és tipikus dolgainkon, ugyanennyiszer szégyelljük is magunkat kollektíven ezekért és mind arra vágyunk, hogy ezen az érán, ezeken a problémákon egyszer tényleg túl legyünk, és önfeledten nevethessünk, ne összeszorult mellkassal távozzunk a moziból a Fekete pont megnézése után.
A film végén pedig nem csak a gesztenyefának fáj a láncfűrész, de nekünk nézőknek is az a tény, hogy azért nehéz a mellkas a moziból kifelé menet, mert Magyarországon tényleg az a valóság, hogy hamarabb jön ki egy négy fős brigád kivágni egy iskolai fát, amire egy gyerek felmászott, mint egy ablakos, hogy megcsinálja az udvarra zuhant harmincéves ablakkeretet.
Tóth Júlia Éva
Fotók: MOZINET